Roppant távolinak érzem az egyetem végét (habár ha időben végzek már csak 2 és fél év), de még távolibbnak, azt, hogy megtaláljam magam és az álmom.

 Mi az álmom? A kiegyensúlyozottság; a mindennapos szeretet; a közhelymentes lét (na, basszus, ezt már most buktam!); egy munka, ami a hobbim; szép ház; hogy a gyerekeim barátja legyek; hogy a férjem szerelme; hogy a jó barát legyek; hogy mindig tudjam értékelni a mindennapjaim... és, hogy legyen egy nagy álmom. 

 Legyen valami, amiért harcolhatok, amiért más furán néz, amiért magamnak érezhetem a "Ne félj követni az álmaidat!" idézeteket... Hogy a nagyot álmodás csakis bátorság kérdése legyen.

 2013.11.08. mikor álom hiányában úgy döntöttem, hogy megalkotom azt. 

 Egy buliban történt. Az akkori főiskolám első évének 2. zh-ját buliztam ki magamból egy barátnőmmel egy szórakozóhelyen. Egy kortyot sem ittam, de tomboltam.

 Egy fiú odatáncikált mögém, de nagyon elutasító voltam mindenkivel, így vele is. Arrébb táncikáltam, leléptem mosdóba, átmentem másik terembe, de valahogy mindig megtalált (ami így visszagondolva ijesztő). Végül megszólított és mikor túlléptünk a kezdeti bunkóskodásomon (tényleg annyira elegem volt belőle), akkor jöttek az általános kérdések. Mit és hol tanulok? Szégyelltem, amit tanulok, és ahol. Megfordult a fejemben, hogy bekamuzok valamit... De végülis nem érdekelt a véleménye és még csak tetszeni sem akartam neki, csak szabadulni, úgyhogy bevallottam, és hozzátettem, hogy mennyire nem tetszik és mennyire bánom. A fiú felnevetett és azt mondta, hogy tavaly ő is odajárt, ugyanazt tanulta, mint én, ő is megbánta, de végül otthagyta és most jogot hallgat, ami sokkal keményebb, de imádja. (Kedves Fiú, akiről azóta sem tudok semmit azonkívül, hogy az ELTE-re jársz, és hogy K-val kezdődik a keresztneved, köszönöm!, de rettenetesen... életem egyik legjobb döntésére te sarkaltál.)

 Akkor értem haza a buliból, mikor Anyukám már kelt és indult dolgozni. Köszönés után az volt az első mondatom:

- Anya, én ott hagyom a főiskolát. Újraérettségizem, és jövő ősszel elkezdem az állatorvosit. 

Annyira, de annyira lelkes voltam. Felkerestem tanárokat, elkezdtem munkát keresni, hogy legyen miből fizetni, elkezdtem önállóan tanulni és mentem és haladtam is. Élveztem. Aztán mindenkitől hallgattam, hogy mennyire nehéz, hogy megéri e, hogy semmi időm nem lesz, hogy blablabla és blablabla... amit még félre is tudtam volna tenni, ha ez a valódi álmom lett volna és nem a gyerekkori.

De, mindennek ellenére, életem legjobb döntése volt váltani és átélni azt amit akkor... az álmom, megtalálni azt az álmot ami olyanná tesz amilyen akkor voltam. Ugyanezt a lelkesedést akarom; ugyanilyen kemény, határozott álmokkal, de valódiakkal, amik mindig motiválnak!

 Szeretem a humort, a jó szóvicceket, a zsigerből jövő piszkálódást. A csipkelődést, ami nem lép át a megbántás határán, de pengeélen táncol. A belső poénokat.

 Szeretem az értelmet; az okos gondolatokat, a találékonyságot, az ötletességet és lenyűgöz a logika. Szeretem, ha érezhetem, hogy valamiben okosabbak nálam, szeretek okítást kérni és azt is szeretem, ha valaki nem szégyenli elismerni, ha valamiben a másik okosabb.

 Szeretem az érzelmi intelligenciát. A mély beszélgetéseket; ha valaki valójában elgondolkozik a "Mi lenne ha..." kérdéseimen (amiket imádok), ha érzem, hogy a ragaszkodás nem csak egy ősi ösztönként áramlik a másikból, hanem az átgondolt, mérlegelt és még úgy is helyénvalónak gondolt.

 Szeretem a szenvedélyt. Szeretem, ha van valami a másikban amit annyira imád, hogy teljesen mindegy mi az, annyira szereti, hogy mellette én is akarom!...vagy ha más nem csak hallgatni ahogy beszél róla, mert olyan lelkes a hangja, úgy csillog szeme... 

 Szeretem az méltóságot az ember lényében. A "féltenem kell téged, mert olyan nagyszerű vagy" érzést a gyomromban. Szeretem ha valaki céltudatos és nem fél. Merész és hisz az álmaiban. 

Szeretem, ha valaki szeret és mer saját maga lenni.

 Az elmúlt hétvégém és a hétfőm első fele mondhatni csodálatos volt.

 Hétvégén leutaztam a barátommal Salgótarjánba, ugyanis ott lakik és rendkívül szórakoztató Munchkin, mese, Hearthstone partykat csaptunk vele és az öcsijével.

 Csak ültem a kanapén délután kettőkor a barátom pólójában, a katicás pizsinadrágomban, a kócos hajammal, smink nélkül, 2 diósgolyóval a gyomromban… és úgy éreztem minden tökéletlenségem ellenére szeretnek így, jó vagyok így; és olyan egyszerűnek és megnyugtatónak tűnt minden.

 Hétfőn egyedül keltem, egyedül voltunk: csak én, a minőségmenedzsment jegyzet és másfél órára benézett az edzés is. Olyan szép volt minden. Untam, amit tanultam, de haladtam. A fejem okosságot gondolt, megnyugtató volt egyedül lenni, elmerülni, énekelni, rajzolni, visszamondani a tananyagot.

Mivel edzeni 2 hete nem voltam ez is nagy élmény volt… hosszú kihagyás után mindig hatalmas élvezet az edzés. Ott még jobban elmerültem a fejemben, egy dögös Beastnek éreztem magam, amit régóta próbáltam elkerülni. Csak én voltam és a terem, a Smith-keret, a franciarúd, a súlyzók, az üvöltő zene a fülemben, a jóganadrágom, és a szőnyeg, amin minden 30 mp-es pihenőidőmben fetrengtem a plafont bámulva.

Lesétáltam a hazautat (vagy inkább letáncoltam) és megint belemerültem a tanulásba.

Aztán délutánra bepánikoltam. Mi lesz velem? Hogyan megyek át a tárgyakból? És mit kezdek a diákhitellel? Miből fogom elkezdeni az egyetem után azt, amit ténylegesen akarok? És mit is akarok ténylegesen?... átpánikoltam az estét, a halántékom lüktetett, a Valeriána nem használt, a plazmaadó vénám belilult, a múltheti koktélszuri helye a fenekemen fájt és G-t fárasztottam a gyötrelmeimmel… ő meg nyelte, nyelte, hallgatta. Nem vártam, hogy visszaírjon akármit is a túlreagált hülyeségeimre, mert semmi sem nyugtatott volna meg, azon kívül, hogy mondjuk: „Ja, amúgy megnyertem a lottót és itt van pénz a diákhitelre, felkészítésekre, tanárra, jogsira… ja és az összes konfliktusod a „szeretteiddel” elsimult… és és és….”. Na jó, igazából cseppet sem nyugtatott volna meg, ha ezt mondja, mert úgysem hittem volna el.

Aztán megjött anyukám... ahh 21 évesen is az anyukám a hősöm. Csak dumáltunk, dumáltunk és bár konkrét megoldást semmire nem tudott kínálni, de annyira megnyugtatott az egész, hogy nevetgélve feküdtünk le aludni és ma ritka jól ébredtem, azon kívül,hogy szégyellem magam, azért mert G nyakába szakajtottam mindent.

 Tegnap megsemmisülve ébredtem. A szemem nem akartam kinyitni, mert akkor bizton tudtam volna, hogy a valóságban érzek mindent. Végigsimítottam a hasam: egy kis hájci itt, egy kis hájci ott, de a medence csontom eltolta a bugyim peremét a hasamtól; a gyomorszájam környékén a bordáim jobban kitolódtak, mint a hasam... ragyogó. Ez megér egy pislantást. 

  A délutánom olyan érzésekkel telt, mintha 12-es lennék. Éhes voltam, de a gyomrom olyan gombócba összehúzta magát, hogy még a vizet is nehezen viseltem; nem tanultam semmilyen tantárgyból semmire; úgy éreztem körülöttem minden halott; csak én, a kutyám és a gportál létezünk. Úgy éreztem, hogyha akár senkinek nem is kellek, akkor is minden tökéletes ameddig elcseszhetem az időt RGB kódok babrálásával és az Imagine Dragons - Dream című szám hallgatásával (és üvöltésével). 

 Akármennyire megkeseredettül és magányosnak hangzik, mostanában az egyik legjobb délutánom volt. Fogalmam sem volt mennyire igénylem, hogy a fejembe legyek. 

 A fejem sokszor ijesztő és bántó. A fejem sokszor utálja magát és a testemet, Sokszor beszél szemétségeket. Olyankor menekülök az egyedüllétől. Olyankor menekülök és kapaszkodok. A fülest se rakom be a metrón, hogy halljak másokat. Szeretem, ha megy olyankor a tv, mert tudnom kell másokról! Olyankor nézek meg egy évadot fél nap alatt a sorozatomból, mert más "életével" kell foglalkoznom ahelyett ami a fejemben van. 

Aztán van, hogy a menekülés megrögzött lesz és már örökösen elbújok magam elől. 

De most nem is magamhoz tértem vissza, hanem a gimis gondtalan énemhez. Amikor nem féltem feleslegesen és ez annyira KIRÁLY! Imádom. Imádom. Imádom.