Az elmúlt hétvégém és a hétfőm első fele mondhatni csodálatos volt.
Hétvégén leutaztam a barátommal Salgótarjánba, ugyanis ott lakik és rendkívül szórakoztató Munchkin, mese, Hearthstone partykat csaptunk vele és az öcsijével.
Csak ültem a kanapén délután kettőkor a barátom pólójában, a katicás pizsinadrágomban, a kócos hajammal, smink nélkül, 2 diósgolyóval a gyomromban… és úgy éreztem minden tökéletlenségem ellenére szeretnek így, jó vagyok így; és olyan egyszerűnek és megnyugtatónak tűnt minden.
Hétfőn egyedül keltem, egyedül voltunk: csak én, a minőségmenedzsment jegyzet és másfél órára benézett az edzés is. Olyan szép volt minden. Untam, amit tanultam, de haladtam. A fejem okosságot gondolt, megnyugtató volt egyedül lenni, elmerülni, énekelni, rajzolni, visszamondani a tananyagot.
Mivel edzeni 2 hete nem voltam ez is nagy élmény volt… hosszú kihagyás után mindig hatalmas élvezet az edzés. Ott még jobban elmerültem a fejemben, egy dögös Beastnek éreztem magam, amit régóta próbáltam elkerülni. Csak én voltam és a terem, a Smith-keret, a franciarúd, a súlyzók, az üvöltő zene a fülemben, a jóganadrágom, és a szőnyeg, amin minden 30 mp-es pihenőidőmben fetrengtem a plafont bámulva.
Lesétáltam a hazautat (vagy inkább letáncoltam) és megint belemerültem a tanulásba.
Aztán délutánra bepánikoltam. Mi lesz velem? Hogyan megyek át a tárgyakból? És mit kezdek a diákhitellel? Miből fogom elkezdeni az egyetem után azt, amit ténylegesen akarok? És mit is akarok ténylegesen?... átpánikoltam az estét, a halántékom lüktetett, a Valeriána nem használt, a plazmaadó vénám belilult, a múltheti koktélszuri helye a fenekemen fájt és G-t fárasztottam a gyötrelmeimmel… ő meg nyelte, nyelte, hallgatta. Nem vártam, hogy visszaírjon akármit is a túlreagált hülyeségeimre, mert semmi sem nyugtatott volna meg, azon kívül, hogy mondjuk: „Ja, amúgy megnyertem a lottót és itt van pénz a diákhitelre, felkészítésekre, tanárra, jogsira… ja és az összes konfliktusod a „szeretteiddel” elsimult… és és és….”. Na jó, igazából cseppet sem nyugtatott volna meg, ha ezt mondja, mert úgysem hittem volna el.
Aztán megjött anyukám... ahh 21 évesen is az anyukám a hősöm. Csak dumáltunk, dumáltunk és bár konkrét megoldást semmire nem tudott kínálni, de annyira megnyugtatott az egész, hogy nevetgélve feküdtünk le aludni és ma ritka jól ébredtem, azon kívül,hogy szégyellem magam, azért mert G nyakába szakajtottam mindent.
Igazából az életem zseniális.