Az elmúlt két napban kicsit összeomlott a világom. Annyira felborult minden, hogy nem tudtam megkülönböztetni a valóságot az álmaimtól. Ébren újra és újra felébredtem. Kikerültem a steril kis világomból a valóságba. 

 Azóta kicsit összeszedettebb vagyok, de ez még mindig nem az én világom. Nem az a világ, ahol csak én és G vagyunk. 

 Az edzést nem érzem. Mintha érzéketlen lennék. Hétfőn még a fáradtságnak tudtam be, de ez már nem az. Ez egy új kategória amit még nem tapasztaltam. 

 Tegnap kardióztam a teremben. Leróttam a szokásos intervall futásomat. A víz ömlött rólam, a lábam összecsukladozott, de nem fájt. Nem éreztem.

 Ma mell, bicepsz és has napom volt. Imádom ezt a napot, de ma az első kör széles fekvő és bicepsz után erősen elgondolkodtam, hogy ott hagyom az egészet. A fekvőzéssel még mindig nem vagyunk barátok. Remegek közben mint a kocsonya, vörös az arcom, vörös a karom és nehezen tudom tartani a helyes légzést közben. Persze ez most sem maradt el, de közben nem fájt semmi. Nem azért akartam ott hagyni az edzést, mert túl kevésnek éreztem magam hozzá, hanem mert nem láttam értelmét. De aztán belegondoltam, és annak sem láttam értelmét, hogy hazamenjek. Ráadásul azt is tudtam, hogy akármekkora szarban is van az ember... vagy éppen nincs semmiféle szarban, csak az érzéketlenség nem hagyja, hogy élvezze a hobbiját, végül az edzés, ha csak egy nyüansznyit is, de segít. Ez így is volt.

 Kicsit félek most magamtól. Tudom magamról, hogy egy rettentő érzelmes ember vagyok, olyan emberek körében akikben megbízom. Bennem egyfolytában dúlnak az érzések. Ha utálok valamit, akkor végletesen, ha szeretek valamit, azt is ugyanúgy végletesen. Nálam nincsen középút.... még az érzelmeimben is maximalista vagyok... érted? Nem egy jó tulajdonság, de mégis ez vagyok én. Viszont most annyira semlegesnek érzem magam. Minden eddigi érzésem a helyén, de mintha felhúztak volna egy függönyt az érzéseim elé. Minden sokkal tompább. Semmit nem szeretek úgy, ahogy szerettem. Semmit nem utálok úgy, ahogy utáltam. Semmiben nem találom úgy az élvezetet, ahogy eddig tettem. És semmit sem érzek olyan megterhelőnek, mint ezelőtt. 
Persze ezekből rengeteg pozitívum is kihozható, de én csak azt érzem, hogy egy kicsit elvesztettem magam, és nem tudom, hogy ki vagyok. 

 Tudom, hogy körülbelül egy vagy két alvás választ el attól, hogy gyomorgörcs és "még álmodni akarok" gondolatok nélkül keljek hatalmas pozitívitássa; hogy ne kelljen legyömöszölnöm az ebédemet a torkomon miközben nem kell majd tudatosan félteni az izmaimat és; hogy újra rajongással vagy gyűlölettel fordulhassak minden felé. Én vagyok ez a szélsőséges ember, aki nem akarok igazából lenni, de önszántamból akarok változtatni, és nem akarom azt érezni, hogy csak a körülmények alakították így. 

 Alszok egy nagyot, és holnaptól tudatosan visszatérek a most részlegesen elrejtett, de amúgy rettentő erőlteljes érzelmeim vezérelte mindennapjaimhoz. 

ui.: A blog maga is egy hasonló önelvesztettséghez való iránymutatás eszközeként keletkezett.