Reggel, szokásomhoz híven, nem az ébresztőre ébredek. Magától pattan ki a szemem.

 Először tűrtőztetem magam. Csak lesek. Minden szusszanást. A kócos haját. A le nem nyírt szakállát. Az imádnivalóan hegyes orrát. 

 Aztán nem bírok magammal és kezdetben csak egyszer, óvatosan megsimizem az arcát. Ahogy hozzáérek tudom, hogy nem bírom, ki, hogy meg ne pusziljam. De ha megpusziltam, már meg is kell ölelnem...

 Olyan mint egy tábla csoki. Tudod, hogy nem kellene. Idei óráig tűröd, nem törsz belőle... aztán eltervezed, hogy " Na jó, csak egy kockát!". De abból még egy lesz és még egy és végül felzabáltad az egész táblát.