Világéletemben örökelégedetlen voltam magammal szemben. Jöhettek kisebb, nagyobb sikerek; sokszor éreztem már magam okosnak egy-egy sikeres vizsgától; csinosnak egy passzos ruhában; szépnek egy jól sikerült sminktől… sőt mi több, előfordul, hogy reggel, ébredés után, kócosan és smink nélkül belenézek a tükörbe és úgy gondolom, szép vagyok. 

 De aztán jön egy meg nem értett matek feladat; az alakom tükörképe fehérneműben; egy nadrág, ami az elvileg megfelelő mérete ellenére nem csusszan fel a hátsómra; vagy egy nap kicsit jobban szemet szúrnak a kissé csálé felső metszőfogaim és borul minden. Pár óra leforgása alatt tud átcsapni az önbizalmam önutálattá. Mikor ronda, buta és kövér vagyok, a saját szememben. Az örök vívódás magammal. 

 

 

 A gondolataimmal való önsanyargatás legsarkalatosabb pontja az alakom… a maszkulin; kövér; szélesvállú; vastag felkarú; tokás; vastagcombú; Brazília méretű seggel ellátott – az önutálat szemüvegével avagy a kissé vastag; de ugyanakkor nőcis; talán vonzóan hatalmas fenékmérettel ellátott testem… teljes elégedettséggel egyik felfogásom sem szolgál. Az első variáció lenyűgözően táptalaja az önutálatba való belelovaglásnak; míg a másik a „jó úton haladok érzésnek”.

 Az egész még tojáshéjjal a seggemen kezdődött, mikor a fejembe vettem 13 évesen, 56 kg-al, hogy nekem 10 kilót le kell adnom. Elindítottam a lavinát. A jojó effektust nem félve, a koplalás rémálmait századszor is legyűrve értem el újra és újra az álomsúlyom, míg végül az anyagcserém megelégelve és – valljuk be – az én lelkem is meggyötörve feladta a harcot és inkább az egészséges étkezéshez és az edzéshez fordultam. 

 A tudásom azóta rengeteget nőtt a táplálkozásról; az edzés a mindennapjaim szerves és elengedhetetlen részévé vált….

De ez mind semmire nem elég, ha újra és újra elcseszem és elcseszem.

 Itt állok, az átlag „na, a mai naptól lefogyok” emberek tudását jócskán meghaladó ismerettel és tapasztalattal a hátam mögött és mégsem tartok ott ahol szeretnék. 

 Rengeteg ideig próbálkoztam a kalóriaszámolgatással; a heti mérlegeléstől való félelemmel való ösztönzéssel… de mind hiába. 

 Félek belelendülni, félek, attól, hogy ha neki állok szigorúan hozzáállni a dolgokhoz, akkor addig hajszolom magam ameddig életem középpontja a kalória; a makrotápanyagok és a súlyom lesz. Félek, hogyha aztán megeszek egy kocka csokit borul az addig felépítgetett önértékelésem…

Ugyanakkor tarthatatlan, hogy nap, mint nap úgy kelek fel, hogy nem szeretem az összeérő combjaim; a csípőhájam, hogy tudom, hogy az elmúlt években pakoltam fel jócskán izmot, de mind meghúzódik a párnácskáim alatt és csak várnak. Tudom, hogy imádnák azt a napot, amikor végre ők kerülnének előtérbe és élvezhetnék, ahogy testhezálló ruhákat próbálok fel rájuk a kedvenc üzleteimben és éreznék nyáron a napsugarat; télen fázhatnának vastag hájréteg híján… tudom, hogy ha egyszer végre szemtől szembe találkozhatnék az izmaimmal és nem állna közénk semmi, imádnánk egymást. . De jelenleg a hájam kisajátít, az izmaim pedig kedvesen háttérbe húzódnak. Még a kis hájciaimat is kedvelem annyira, hogy egy kis részük könnyen összebarátkozhatna az izmaimmal és teret is adhatnának egymásnak… olyan boldogan élhetnénk mi így hárman. A pici hájam, az izmaim is én

De ehhez össze kell szednem magam végre.

 

 

 Nem szeretnék monoton diétákat; nem szeretnék 15%-os testzsírszázalékot; nem szeretném, ha az életem a táplálkozás és az edzés körül forogna. Szeretnék egészségesen táplálkozni, de nem minden áron megfosztani magam attól, amit szeretek; nem kötelességnek és kínzásnak felfogni az edzéseket, hanem továbbra is hatalmas szerelemmel űzni és mindemellett szeretni magam; érezni a kiálló kulcscsontom, amikor végigsimítom; szeretném, hogy nyáron rés legyen a bugyim és a hasam között a kiálló medencecsontomtól a strandon napozás közben; szeretném, ha szép gondolatok futnának végig a buksimban, mikor rám néznek az utcán. Szeretném, ha hatalmas magabiztossághoz segítene hozzá, hogy megcsináltam; hogy éppen csinálom… és MOST elkezdem

 

És ezennel végig is csinálom.