Miután túlléptem a fogyás eredményezte örömködésen, fogtam és felrúgtam mindent.

 Először is ott rontottam el, hogy többet ettem anya szülinapi sütijéből, mint szabad lett volna. Az volt az első bukás a múlthéten, amin nem léptem túl, hanem másnap már egy fél tégla Milkával folytattam.

 Az egész abból indult ki, hogy elfáradtam. Nehezen szokom hozzá, hogy most már tényleg mindent magamnak kell csinálni. Érzem, hogy belerázódok az egy szinttel felnőttebb életmódba, de még nehézkes.

 Kicsit megfáradtam, kicsit elegem volt, kicsit az edzéstől is elment a kedvem, úgyhogy egy időre elszállt az agyam, és úgy gondoltam pihenek, megérdemlem.

 Hogy mit értem el vele? Megettem egy hatalmas tábla csokit, ami boldoggá tett arra az időre ameddig lecsúszott, aztán kajakómában elaludtam és másnap ugyanolyan fáradtan és még hisztisebben keltem. A súlyom persze nőtt, bevizesedtem totálra. 68,6 kg-ot mutat a mérleg.

 Nincs olyan, hogy megérdemlem. Az ember egyedül magának kell, hogy bizonyítson. Ha el is fordítom a fejem MOST, holnap szembesülni fogok azzal, hogy keresztbetettem magamnak. Magamon kívül nincs aki ezért számonkérjen, leszidjon. Ezt a saját fejemben kell elintéznem. Rossz a hangulatom és azzal "segítek" magamon, hogy még azt is elrontom ami működik? Abszurd. 

 Megtehettem volna, hogy összeszorítom a fogam, és átlendülök ezen, de inkább hasraestem és fetrengtem pár percet a földön.  

 Másnap reggel sokat gondolkodtam és arra jutottam, hogy visszatérek a kalóriaszámláláshoz egy időre. Ez szembemegy azzal, ahogy ehhez az egészhez állni akartam, de most inkább érzem ezt a rendszert egy mankónak, mint plusz tehernek. Egy dolog, amin kevesebbet kell agyalni, hiszen ott van kerek perec a kalóriabázisban, hogy hol tartok aznap.

 Remélem hosszútávon is inkább segítségemre lesz, mint hátráltat. A rövidtávú cél (sajnos) megint elérni a 67,3 kg-ot.

 Viszont a korábbi időszakokkal ellentétben, ahogy elbuktam, úgy fel is álltam, amire rohadt büszke vagyok.