Mivel az utóbbi években sikerült sokat tanulnom magamról és ahhoz, hogy hogyan kéne az élethez állnom, sikeresen kialakítottam magamban "a terveim szentek" védelmet, vagyis, hogyha én eltervezek valamit aznapra, arra az órára és arra a percre, akkor azt akkor meg is fogom csinálni. (Azt hiszem ez az, ahogy a törtetők születnek). Ez ideig, óráig szép és jó. Némiképp kifizetődő, ha minden valós indokot is ürügynek tart az ember, és azokon átlépve megteszi, amit tud. Példának okáért, én már rendkívül nehezen állapítom meg, hogy mi az a határ, amikor túl beteg vagyok az edzéshez. Ezért aztán torokkaparással is lent vagyok a teremben, aminek a végkimenetele vagy az, hogy az edzés hozzásegít a gyógyuláshoz, vagy az, hogy pár napig nyomom az ágyat. Nem szabad semmiben végletesnek lenni, és erre egyre inkább megtanítanak az általam alakított körülmények. Mostanában nagyon türelmetlen és intoleráns voltam a környezetemmel. Nehezen viseltem, ha bevágtak elém útközben, ha nekem kellett felállnom fiúk helyett a tömegközlekedési eszközökön, hogy átadjam a helyem; ha a szomszéd kutyája fél napokat vonyított és ugatott, a gazdája pedig nem szólt rá; ha a másik szomszédom zongorázott... Engem igazából az olyan dolgok zavarnak, amikor azt érzem, hogy más ember könnyű szerrel leszarja a környezetét, más nyugalmát. De arra kellett rájönnöm, hogy hiába bosszankodom, csak a maradék nyugalmamat zargatom meg azzal, ha ilyenen idegeskedek. Nem szeretnék egy idegbeteg lenni. Azok közé az emberek közé szeretnék tartozni, akik nyugalmat árasztanak, pont azért, mert az is érzik. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem tapsra fog működni, és magamhoz is olyan türelmesnek kell lennem, ahogy másokhoz szeretnék majd. De pár nap alatt is sokat haladtam. Kezd megnyugodni a lelkem, kezd elmúlni az állandó feszültség a mellkasomban, amit az elmúlt időben semmivel nem sikerült enyhíteni. Úgy érzem, lassan megtalálom magamban, akit keresek, és akit anélkül sikerült elvesztenem, hogy igazán megtaláltam volna. 

 Azt hiszem azt a kis elnyomott feszültséget, ami inkább leküzdött volt a terveimnek köszönhetően, mint elnyomott, sikerült a teremben kamatoztatni. Olyat edzettem ma lábra, mint még soha ez életemben. Nem vagyok az a feltétlen nyökögős fajta a teremben, de ma azért véletlen kicsúszott 1-2 hang a torkomon. Közben pedig nem utáltam magam, nem utáltam az edzéstervemet, hanem csak büszke voltam, és elégedett. Annyira fantasztikus érzés lassacskán megbékélni magammal (még ha csak kettőt előre, egyet vissza lépésekben).

És egy szenzációs hírt kell közölnöm, ami ugyancsak az "kettőt előre egyet hátra" periódikusan ismétlődő folyamat egy "kettőt előre"szakasza, még pedig, hogy tegnap ráálltam a mérlegre és az 66,8 kg-ot mutatott! Újra sikerült megteremteni, hogy kibújhassak a saját bőrömből!

Ma egyébként ennek örömén elmentem ruhát vásárolni. Jól esett egyébként belépni egy ruha boltba, mert szerintem legalább 3 hónapja nem voltam ilyen helyen, de végeredményben ugyanott tartottam. Egyszerűen semmi nem tetszett. Ha kőgazdag lennék se sikerült felvásárolnom a fél plázát, annyira megközelíthetetlen az ízlésem. 

Ui. Rájöttem, hogy az lesz a lehető legérettebb válasz A levélre, ha nem válaszolok semmit. Egy újabb plusz pont saját magamtól a lelkemnek.