Tegnap megsemmisülve ébredtem. A szemem nem akartam kinyitni, mert akkor bizton tudtam volna, hogy a valóságban érzek mindent. Végigsimítottam a hasam: egy kis hájci itt, egy kis hájci ott, de a medence csontom eltolta a bugyim peremét a hasamtól; a gyomorszájam környékén a bordáim jobban kitolódtak, mint a hasam... ragyogó. Ez megér egy pislantást. 

  A délutánom olyan érzésekkel telt, mintha 12-es lennék. Éhes voltam, de a gyomrom olyan gombócba összehúzta magát, hogy még a vizet is nehezen viseltem; nem tanultam semmilyen tantárgyból semmire; úgy éreztem körülöttem minden halott; csak én, a kutyám és a gportál létezünk. Úgy éreztem, hogyha akár senkinek nem is kellek, akkor is minden tökéletes ameddig elcseszhetem az időt RGB kódok babrálásával és az Imagine Dragons - Dream című szám hallgatásával (és üvöltésével). 

 Akármennyire megkeseredettül és magányosnak hangzik, mostanában az egyik legjobb délutánom volt. Fogalmam sem volt mennyire igénylem, hogy a fejembe legyek. 

 A fejem sokszor ijesztő és bántó. A fejem sokszor utálja magát és a testemet, Sokszor beszél szemétségeket. Olyankor menekülök az egyedüllétől. Olyankor menekülök és kapaszkodok. A fülest se rakom be a metrón, hogy halljak másokat. Szeretem, ha megy olyankor a tv, mert tudnom kell másokról! Olyankor nézek meg egy évadot fél nap alatt a sorozatomból, mert más "életével" kell foglalkoznom ahelyett ami a fejemben van. 

Aztán van, hogy a menekülés megrögzött lesz és már örökösen elbújok magam elől. 

De most nem is magamhoz tértem vissza, hanem a gimis gondtalan énemhez. Amikor nem féltem feleslegesen és ez annyira KIRÁLY! Imádom. Imádom. Imádom.