Rettentő megterhelő volt ez a hét. Érzelmileg, melynek csak töredéke a suli miatti nyomás.

 Ma reggel tetőzött, mikor egy levelet negyedszerre próbáltam megfogalmazni. Hogyan legyen egy levél nyugodt, nem kritizáló, de mégis őszinte vélemény kifejtő? Napok óta őrlődöm. A levél címzettje mindig nyitva hagyja a postaládáját, így már háromszor megtehettem, hogy bedobtam, majd órák múlva kivettem. Ebben a postaládában épp nincs általam írt levél, ez pedig szörnyen nyomaszt. 

 De ez is csupán egy töredéke annak, amitől éppen hányingerem van, és amitől úgy érzem, mintha felvágták volna a mellkasom, és egy kislapátnyi homokot szórtak volna bele. 

 Sokszor éreztem már gyógyszernek az edzést (inkább olyan átmeneti fájdalomcsillapítónak), de most inkább varázsfőzethez hasonlítanám, egy elég kezdetlegesnek. 

 Előtte mérges voltam és szomorú. Nem tudtam kit utálok... vagy, hogy egyáltalán utálok e valakit. Régóta először arra vágytam, hogy egyedül lehessek. De nem abban az introvertált értelemben, hanem abban a "ne ismerjek senkit a világon, csak magam legyek" típusúban. Régebben tuti bezabáltam volna egy tonna édességet, és sorozatot bámultam volna közben, de most inkább azt választottam, hogy amit tudok, csináljam jól, így maradt a suli és az edzés. 

 Az edzéstől pillanatnyilag kitisztult a fejem, de a homok még mindig dörzsölte a mellkasomat belülről. Némiképp segített mikor TeremedzőBalázs odajött váltani pár szót. Bájcsevej volt. Csak a könyvről beszéltünk, amit kardió közben olvastam. Amúgy nem szeretem a bájcsevejeket, sőt, edzés közben kifejezetten gyűlölöm, de most jól esett. Nem ismerem a srácot, a nevét tudom csupán és néha segít a teremben, ha úgy van. Most viszont egy békés szigetnek tűnt a sok ellenséges ember között, akik mind utálnak (ami persze nincs így, de most nem tudok máshogy érezni). Ez nem abból fakadt, hogy ő személyesen TeremedzőBalázs, hanem annyiból, hogy azt éreztem, még így ismeretlenül is kedvelhető vagyok valakinek. Akárkinek. 

 A suli aztán kicsit még rombolt a hangulatomon, sokkal kevesebbet tudok, mint hittem. Hazafelé a homok valahogy még szúrósabb lett, a gyomromban lakó gombóc csak megnőtt, és majdnem kiszorította a gyomrom egyéb tartalmát. Az sem segített, mikor a mozgólépcsőn a metróhoz sietvén ketten is beszóltak nekem, az egyik megjegyzés a fenekemnek szólt, bár azon túl, hogy megemlítette a srác a fenekemet a másiknak. Nem értettem mit mondott, de nem olyan nap ez a mai, ami megengedné, hogy valami szép hagyja el a száját. 

 Felszálltam a metróra. Leültem, és miután nem sikerült belemerülni a Harry Potter és a bölcsek kövébe a szívverésem hihetetlenül hangos zajától és a gondolatok cikázástól a fejemben hirtelen rámtelepedett a nyugalom. Meglepően hirtelen. Eldöntöttem, hogy megteremtem, hogy ma egyedül legyek ezek a világon. Ha nem is egész nap, csak egy pár órára. Kikapcsoltam az értesítéseket a Facebook üzenetekről a telefonomon, hazaérve kikapcsoltam a WiFit a gépen. Egyedül voltam a lakásban, de így is bezárkóztam a picike szobámba. Én, a laptopommal, a limonádémmal, a számvitel anyagokkal, a puha ágytakarómmal, a cicanadrágommal, egy kókuszos fehérjesütivel és a Worddel (blogfelület híján) ma meghódítottuk a világot. Az én pici világomat, amit ideiglenesen elhódított tőlem egy időre a szúrós homok.

 Tegnap megsemmisülve ébredtem. A szemem nem akartam kinyitni, mert akkor bizton tudtam volna, hogy a valóságban érzek mindent. Végigsimítottam a hasam: egy kis hájci itt, egy kis hájci ott, de a medence csontom eltolta a bugyim peremét a hasamtól; a gyomorszájam környékén a bordáim jobban kitolódtak, mint a hasam... ragyogó. Ez megér egy pislantást. 

  A délutánom olyan érzésekkel telt, mintha 12-es lennék. Éhes voltam, de a gyomrom olyan gombócba összehúzta magát, hogy még a vizet is nehezen viseltem; nem tanultam semmilyen tantárgyból semmire; úgy éreztem körülöttem minden halott; csak én, a kutyám és a gportál létezünk. Úgy éreztem, hogyha akár senkinek nem is kellek, akkor is minden tökéletes ameddig elcseszhetem az időt RGB kódok babrálásával és az Imagine Dragons - Dream című szám hallgatásával (és üvöltésével). 

 Akármennyire megkeseredettül és magányosnak hangzik, mostanában az egyik legjobb délutánom volt. Fogalmam sem volt mennyire igénylem, hogy a fejembe legyek. 

 A fejem sokszor ijesztő és bántó. A fejem sokszor utálja magát és a testemet, Sokszor beszél szemétségeket. Olyankor menekülök az egyedüllétől. Olyankor menekülök és kapaszkodok. A fülest se rakom be a metrón, hogy halljak másokat. Szeretem, ha megy olyankor a tv, mert tudnom kell másokról! Olyankor nézek meg egy évadot fél nap alatt a sorozatomból, mert más "életével" kell foglalkoznom ahelyett ami a fejemben van. 

Aztán van, hogy a menekülés megrögzött lesz és már örökösen elbújok magam elől. 

De most nem is magamhoz tértem vissza, hanem a gimis gondtalan énemhez. Amikor nem féltem feleslegesen és ez annyira KIRÁLY! Imádom. Imádom. Imádom.