Rettentő megterhelő volt ez a hét. Érzelmileg, melynek csak töredéke a suli miatti nyomás.

 Ma reggel tetőzött, mikor egy levelet negyedszerre próbáltam megfogalmazni. Hogyan legyen egy levél nyugodt, nem kritizáló, de mégis őszinte vélemény kifejtő? Napok óta őrlődöm. A levél címzettje mindig nyitva hagyja a postaládáját, így már háromszor megtehettem, hogy bedobtam, majd órák múlva kivettem. Ebben a postaládában épp nincs általam írt levél, ez pedig szörnyen nyomaszt. 

 De ez is csupán egy töredéke annak, amitől éppen hányingerem van, és amitől úgy érzem, mintha felvágták volna a mellkasom, és egy kislapátnyi homokot szórtak volna bele. 

 Sokszor éreztem már gyógyszernek az edzést (inkább olyan átmeneti fájdalomcsillapítónak), de most inkább varázsfőzethez hasonlítanám, egy elég kezdetlegesnek. 

 Előtte mérges voltam és szomorú. Nem tudtam kit utálok... vagy, hogy egyáltalán utálok e valakit. Régóta először arra vágytam, hogy egyedül lehessek. De nem abban az introvertált értelemben, hanem abban a "ne ismerjek senkit a világon, csak magam legyek" típusúban. Régebben tuti bezabáltam volna egy tonna édességet, és sorozatot bámultam volna közben, de most inkább azt választottam, hogy amit tudok, csináljam jól, így maradt a suli és az edzés. 

 Az edzéstől pillanatnyilag kitisztult a fejem, de a homok még mindig dörzsölte a mellkasomat belülről. Némiképp segített mikor TeremedzőBalázs odajött váltani pár szót. Bájcsevej volt. Csak a könyvről beszéltünk, amit kardió közben olvastam. Amúgy nem szeretem a bájcsevejeket, sőt, edzés közben kifejezetten gyűlölöm, de most jól esett. Nem ismerem a srácot, a nevét tudom csupán és néha segít a teremben, ha úgy van. Most viszont egy békés szigetnek tűnt a sok ellenséges ember között, akik mind utálnak (ami persze nincs így, de most nem tudok máshogy érezni). Ez nem abból fakadt, hogy ő személyesen TeremedzőBalázs, hanem annyiból, hogy azt éreztem, még így ismeretlenül is kedvelhető vagyok valakinek. Akárkinek. 

 A suli aztán kicsit még rombolt a hangulatomon, sokkal kevesebbet tudok, mint hittem. Hazafelé a homok valahogy még szúrósabb lett, a gyomromban lakó gombóc csak megnőtt, és majdnem kiszorította a gyomrom egyéb tartalmát. Az sem segített, mikor a mozgólépcsőn a metróhoz sietvén ketten is beszóltak nekem, az egyik megjegyzés a fenekemnek szólt, bár azon túl, hogy megemlítette a srác a fenekemet a másiknak. Nem értettem mit mondott, de nem olyan nap ez a mai, ami megengedné, hogy valami szép hagyja el a száját. 

 Felszálltam a metróra. Leültem, és miután nem sikerült belemerülni a Harry Potter és a bölcsek kövébe a szívverésem hihetetlenül hangos zajától és a gondolatok cikázástól a fejemben hirtelen rámtelepedett a nyugalom. Meglepően hirtelen. Eldöntöttem, hogy megteremtem, hogy ma egyedül legyek ezek a világon. Ha nem is egész nap, csak egy pár órára. Kikapcsoltam az értesítéseket a Facebook üzenetekről a telefonomon, hazaérve kikapcsoltam a WiFit a gépen. Egyedül voltam a lakásban, de így is bezárkóztam a picike szobámba. Én, a laptopommal, a limonádémmal, a számvitel anyagokkal, a puha ágytakarómmal, a cicanadrágommal, egy kókuszos fehérjesütivel és a Worddel (blogfelület híján) ma meghódítottuk a világot. Az én pici világomat, amit ideiglenesen elhódított tőlem egy időre a szúrós homok.