2015.11.22.

 Miután kipihentük a rettegést (legfőképp az enyémet), G neki állt győzködni, teljesen jogosan, hogy nézzük meg az Atomiumot, de annyi minden ellene szólt, hogy nem volt egyszerű feladata.

 A közelekedési eszközök, amikkel a leggyorsabban eljuthattunk volna mind levoltak zárva, ha más nem szakaszokban; hideg volt és nyirkos a levegő (még Á szobájánál is nyirkosabb!) és féltem a terroristáktól. Á és G próbáltak győzködni, hogy túlságosan fel van fújva a dolog... de hát igazából ugyanannyit tudtak a dologról mint én, vagy mint akárki aki rászorul arra, hogy a médiumokból tájékozódjon, én pedig nem vagyok az a "velem úgysem történik meg" típus. 

 De csak Brüsszelben voltunk, így pár villamossal, busszal és egy újabb adag pánikolással később, hogy 1, felrobbantanak 2, kirabolnak 3, megkéselnek  megérkeztünk az Atomiumhoz, ami zárva volt, de pénzünk úgy sem lett volna rá, hogy bele is menjünk.

2015.11.23.

 Másnap viszonylag korán keltünk, hogy elérjük az amszterdami buszt. Engem itt is kétségek gyötörtek. Úgy képzeltem el Brüsszel belvárosát, ahonnan a buszunk indult, hogy teljesen kihalt lesz, mi leszünk a terroristák egyetlen célpontjai... stb stb. Itt már erőteljesen túlparáztam a dolgot... annyira tipikus. 

 De aztán csak összepakoltunk, elbúcsúztunk Á-tól és már a buszhoz menet sikerült feloldania G-nek úgy a hangulatom, hogy nem rettegtem. 

 A központ hemzsegett az emberektől és ez megnyugtatott... pedig a terroristák is pont az ilyen tereket szeretik, nem? Mindegy, birka vagyok. Ha más nem fél én sem, szóval halál nyugiban tömtem a pofámat waffellel miközben vártuk a buszt. 

 Brüsszelből Amszterdamba az út 2,5 óra volt, úgyhogy hiphop ott voltunk. A busz kirakott egy metrómegállónál, ahonnan bekeveredtünk a centerbe és ez volt az a pont, amikor megértettem, mikor valaki csak úgy szeret egy várost. Nem azért, mert ott született, ott élt, vagy valami fontos esemény történt ott.... csak mert Ott járt és elvarázsolta.

 Tetszett Párizs, nagy szép, fényes és tiszta. Szeretem Budapestet is, az is gyönyörű tud lenni... De Amszterdam. Nem is az, hogy gyönyörű és nem is az, hogy tiszta... úgy magában az egész hangulata. Imádtam, hogy színesek a házak és nem túl magasak. Mintha közelebb lehetnél a napfényhez. Imádtam, hogy minden tele van kanálissal és annyi, de annyi bicikli van. Az emberek hatalmas százaléka közlekedik azzal. 

 Pénzhíján csak a Szexmúzeumot és az Amszterdam feliratot látogattuk meg. Sétáltunk erre, arra, majd egy plázában vártuk, hogy elindulhassunk a buszhoz. 

 Este értünk Brüsszelbe; Á-hoz már nem jutottunk volna el, így, először átvágva a városon, hogy eljussunk a reptérre induló buszokhoz, egy vonatállomáson húztuk meg magunkat egy ideig, majd ültünk másfél órát egy taxiban is az indulásra várva és legvégül megérkeztünk a reptérre, ahol további 4-5 óra várakozás után visszaindultunk Magyarországra és sikeresen meg is érkeztünk.

 A szomorúságomnak és "az életem értelmetlen" érzésének 2 mértékegysége van:
a, a telefonomon megtalálható játékok száma
b, az egy nap alatt elfogyasztott részek száma az aktuális sorozatomból.

2015 december 3

a, = 9
b,= 9

Ugyanis mit csinálok, ha szar a kedvem? Fekszem nyakig betakarózva valami pihepuha zokniban; zsinórba nyomom a részeket valamelyik sorozatból és játszom, játszom, játszom. Valami sikerélményre szükségem van és ilyenkor az a minimális sikerélmény van egyedül kéznél amit egy szaros kis telefonos játék nyújt.

Találd ki! Ma mi volt a program?

Az elmúlt napokban a kedvem az egekben volt. Aztán megint szétestem. Nem tudom összekaparni magam és nem tudok senkire támaszkodni, de ha tudnék se tudnám, hogy hogyan tegyem. 

 Sajnos rá kellett ébrednem a napokban, hogy mennyire egy senki vagyok. Egypilléres senki. Egy pillérem van és ez gyászos. Ha kirúgják azt az egy pillért (jelen esetben én rúgom ki magam alól), akkor olyan szinten egy unalmas senki vagyok, hogy még engem sem érdekel mi van velem. Már annyira sem érdekel az egész, hogy lecaplassak a boltba csokis kekszért, pedig 3 percre van és egész nap folyt érte a nyálam. De nem. Toltam a Hearthstone-t, a HIMYM 1. évadát (megint), a telefonos szarokat. Egy könyvet vagy jegyzetet nem vettem elő; G-n kívül még Facebookon se voltam képes senkinek válaszolni. Nem azért, mert más nem érdekel; hanem mert én olyan szinten leszarom saját magam, hogy nem tudok most a boldogságomra és érdekeimre koncentrálni.

Mi a fasz van velem?

 A minap rászorultam, hogy hanyagolja az edzést. Mi több: az ülést, az állást, a sétálást, a hátam kihúzását, a vegetálás állapotát. Négykézláb kényelmes volt, de azt sem lehet a végtelenségig alkalmazni. Azért a fekvésre és a sétálásra rászorultam, így nagy nyögések közepette helyezkedtem egyik oldalamról a másikra, néha belefáradva négykézláb pityeregtem, mert olyan borzasztó volt nyomorultnak lenni. 

 Kétségbe nem estem, ugyanis ez már az életem néha fel-felbukkanó momentuma 2008 óta mikor egy sáncolás alkalmával összeestem és aznap már nem álltam fel. 

 A derekam. Az a köcsög derekem az okozója mindennek. Szép, nagy-nagy kerek, izmos fenékre gyúrok már évek óta, amihez szükségem lenne a derekamra is támogatásként. Támasztani az egész felsőtestem a folyamatosan növő súlyok alatt, vagy kitörések közben, de ő gondol egyet és olyan szinten felmondja a szolgálatot, hogy a hétköznapi dolgok elvégzésére is alkalmatlan és ilyenkor nincs vigasz. Nincs az, hogy most pihenő, aztán megint elkezdjük az edzést, mert ugyanezeknél a gyakorlatoknál ezentúl mindig visszajön. Először a sáncolás méretű ugrásoknál kezdődött a dolog és miután a röplabda rendszeres űzését abbahagytam megjavult. Aztán időnként többszáz mennyiségű felülés után jelent meg, lecsökkentettem, abbahagytam, rendben. Idén tavasszal Insanity (nem, nem leszel 60 nap alatt olyan izmos) alatt jelent meg, most pedig itthon a kitörések, a bolgárguggolások és hasonló gyakorlatok következtében. 1 napot hagytam pihenni, de nem akartam engedni. Nem veheti el ez a szar tőlem a sportot, amitől néha kicsit többnek érzem magam mint egy átlag hétköznapi ember. A sport nélkül ki vagyok én?

21 éves leendő közgazdász; kutyatulajdonos; univerzumhívő; 90%-os clean eater; kissé kocka; egy kiszámíthatatlan; lelkileg ingatag INTJ. 

 A sport meg az a dolog, amitől egy kicsit szűkebb körébe tartozhatok a leendő közgazdászoknak, amiért nem vagyok unalmas. Legalábbis az én szemembe. Valami ami az én szenvedélyem, amihez értek valamennyire; amiről én tudok olyan lelkesedéssel beszélni, amit mástól hallani szeretek a saját hobbijukról. Az a dolog, amivel (ha ritkán is), de felkeresnek az emberek, hogy ez meg az úgy jó lenne e; hogy ha ezt vagy azt eszik az elég e; sok e, hogy én milyen fehérjét iszom; hányszor edzem, etc.  

 Na és ilyenkor én egy leendő közgazdász + valami más is vagyok. 

 A második nap 9:40-kor indult a buszunk a Gare du Nord-ból, így 8 órára terveztük az indulást Á-tól, amit nekem köszönhetően 8:15-kor sikerült megvalósítani. Ezzel eredendően nem is lett volna gond, ha nem kellett volna a metróhoz konstatálva azt észlelnünk, hogy az még mindig nem jár. Úgyhogy lesétáltunk egy megállót, ahonnan buszok is indultak, de abból már mind túl későn indult volna. Megint a stoppoláshoz folyamodtunk és rövidesen megállt nekünk egy nőci, és bár a Gare du Nord-ig nem vitt el, de Brüsszel keleti részének központjába igen, onnan pedig busszal mentünk tovább. Végül 9:41-kor elértük a buszunkat és útban voltunk Párizsba.

 Az út 4 és fél órás volt, a határon rendőri ellenőrzéssel, ami megint csak nyugatta az amúgy igencsak aggódó lelkemet. 

 Párizsban elsőként megnéztük a Diadalívet

A hajam azért ilyen szar, mert esett!

Aztán csak sétálgattunk, valami olcsó kaját keresve,de igazából affelé MINDEN utca főutcának tűnt, így kicsit reményvesztettnek éreztem. Közben véletletnül belebotlottunk az Eiffel-toronyba.

Folytattuk a kaja keresést, körülnéztünk a város metrótérképén és név alapján a Miromesnil állomás low-budget étkeket forgalmazó helynek tűnt.  Végül G, lecsapva kezemről az angol  gyakorlásának lehetőségét, ahogy előtte minden egyes alkalommal tette (khm,khm,khm), megkérdezett két, vélhetően párizsi nőcit, hogy hol találunk olcsó kaját... kicsit tróger kérdésnek éreztem, de kár lett volna burkoltabban fogalmaznunk. Azért, hogy kissé eloszlassam a sztereotípiát: hajlandóak voltak angolul beszélni velünk, és tüneményesek és segítőkészek voltak. A kaja valóban olcsó volt (az ottani árakhoz képest), így feltankoltunk és lementünk a metró aluljáróba enni. 

 Tudom, ez még a trógerebbnél is trógerebb, DE annyira feelinges, a hideg ellenére is imádtam. 

 Ezután megnéztük a Louvre-t, de csak kívülről, mivel zárva volt.

A kép erejére összeszedtem félig a fejemet, de itt már nagyon nyúzott voltam és rettenetesen fáztam. A buszunk 23:30-kor indult vissza Brüsszelbe, addig egy mekiben akasztófáztunk és piszkáltuk egymást (na jó, csak én Őt). 

 A várakozásunk további részét egy plázában töltöttük. 

A buszon hazafelé úgy bealudtunk, hogy G ébredt arra, hogy a buszsofőr kiabálja, hogy "Brüsszel" negyed 4 környékén. 

Leszálltunk a buszról és
ekkor megkezdődött életem egyik leghidegebb és legijesztőbb éjszakája.

 A metró 5 órakor indult volna Á-hoz, de révén, hogy az nem járt, az első busszal tudtunk csak visszamenni, ami fél 7 környékén indult. 

A terrorveszély miatt majdnem minden zárva volt 1-2 rossz arcú emberekkel teli bárt, gyorséttermet és egész utcákat tele kirakatban kéjelgő prostikkal kivéve. (Ezen az estén kicsit kiábrándultam Brüsszelből). 
 Egy csekély időt eltöltöttünk az egyik étteremben, a többit pedig először megkíséreltük a Gare du Nord állomáson, ami tele volt hajléktalanokkal, így a kamerák ellenére is féltem, a többit pedig az utcán. A busz pontatlanul, de jött; aztán villamossal végre megérkeztünk az akkor már elentéktelennek tűnő nyirkosságú házba. Fürdés és minden nyavalya után, végre bebújhattunk az ágyba, és elaludhattam G meleg ölelésében.