Miután túlléptem a fogyás eredményezte örömködésen, fogtam és felrúgtam mindent.

 Először is ott rontottam el, hogy többet ettem anya szülinapi sütijéből, mint szabad lett volna. Az volt az első bukás a múlthéten, amin nem léptem túl, hanem másnap már egy fél tégla Milkával folytattam.

 Az egész abból indult ki, hogy elfáradtam. Nehezen szokom hozzá, hogy most már tényleg mindent magamnak kell csinálni. Érzem, hogy belerázódok az egy szinttel felnőttebb életmódba, de még nehézkes.

 Kicsit megfáradtam, kicsit elegem volt, kicsit az edzéstől is elment a kedvem, úgyhogy egy időre elszállt az agyam, és úgy gondoltam pihenek, megérdemlem.

 Hogy mit értem el vele? Megettem egy hatalmas tábla csokit, ami boldoggá tett arra az időre ameddig lecsúszott, aztán kajakómában elaludtam és másnap ugyanolyan fáradtan és még hisztisebben keltem. A súlyom persze nőtt, bevizesedtem totálra. 68,6 kg-ot mutat a mérleg.

 Nincs olyan, hogy megérdemlem. Az ember egyedül magának kell, hogy bizonyítson. Ha el is fordítom a fejem MOST, holnap szembesülni fogok azzal, hogy keresztbetettem magamnak. Magamon kívül nincs aki ezért számonkérjen, leszidjon. Ezt a saját fejemben kell elintéznem. Rossz a hangulatom és azzal "segítek" magamon, hogy még azt is elrontom ami működik? Abszurd. 

 Megtehettem volna, hogy összeszorítom a fogam, és átlendülök ezen, de inkább hasraestem és fetrengtem pár percet a földön.  

 Másnap reggel sokat gondolkodtam és arra jutottam, hogy visszatérek a kalóriaszámláláshoz egy időre. Ez szembemegy azzal, ahogy ehhez az egészhez állni akartam, de most inkább érzem ezt a rendszert egy mankónak, mint plusz tehernek. Egy dolog, amin kevesebbet kell agyalni, hiszen ott van kerek perec a kalóriabázisban, hogy hol tartok aznap.

 Remélem hosszútávon is inkább segítségemre lesz, mint hátráltat. A rövidtávú cél (sajnos) megint elérni a 67,3 kg-ot.

 Viszont a korábbi időszakokkal ellentétben, ahogy elbuktam, úgy fel is álltam, amire rohadt büszke vagyok.

 67,3 kg vagyok!

 Február elején pontban 69,0 kg voltam. Hétfőn izgulva ráálltam a mérlegre. Aztán még egyszer… és még egyszer. Még mindig ugyanannyit mutatott.

 Nem furcsa, hiszen végülis diétázom. De évek óta nem fogytam egy dekát sem. Egyetlent sem. Már az is meglepetés volt, mikor végre 70 kg alá mentem. De valóban nem rostokolok egyhelyben továbbra sem? Varázslat.

Majdnem kibújtam a bőrömből örömömben a hír láttán. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne sikkantsak, ne ugorjak G nyakába és örömködjek neki… de csak reggel 6 óra volt. Aludt a ház, aludt G, még a kutyámat is úgy kellett kikönyörögni a helyéről, hogy levihessem sétálni. Lassan, DE haladok.

 Volt egy kikötésem, ami elég silány volt. Hajlamos vagyok kudarckerülőként viselkedni és megtettem.

 A történet, hogy G felajánlotta, hogy átvihetnénk a blogomat egy komolyabb felületre. Tetszett az ötlet, de aztán elszomorodtam: Minek egy komolyabb felület ennek a blognak, lószart nem tettem le az asztalra. G csak annyit mondott, hogy mert szeretek blogolni, ami így is van, de valahogy nem ér(e)z(t)em magam méltónak se G melójához, se ahhoz az emlegetett felülethez. De csak vágytam a blog után. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy ahhoz kötöm a blog költözködését, hogyha súlyom február utolsó napján legalább 0,1 kg-al kevesebb, mint február elején, akkor irány az új felület. Szóval félve, de ráálltam és az eredmény -1,7 kg volt. Kibújtam a bőrömből, aztán elszárnyaltam edzeni.

 Lassan új edzéstervem is lesz. A mostanit imádom, hiányozni fog, de nem fejlődök vele úgy, ahogyan az elején, és most, főleg nyár előtt, szeretném egy kicsit megdobni a fejlődés ütemét.

 Az elmúlt időszakban, a súlyomon kívül más is változott.

A konditermi edzést ugyancsak 1 éve 5 hónapja és 2 napja űzöm, de már előtte 2 éve egészségtudatosan éltem. Egészségesen étkeztem többnyire, volt, hogy makrotápanyagokat is számoltam. Mégsem éreztem soha ennyire az egész életmódot az enyémnek, mint most. Úgy éreztem, hogy 2 életem van: vagyok egyszer a beast az edzőteremben, ami azzal is járt, hogy itthon konyhatündérként gyártottam az egészséges ételeket, méregettem magam és testépítő fórumokat olvasgattam, máskor pedig én voltam az átlagos egyetemista, aki ivott, tespedt a kanapén, sorozatot bámult és csokis kekszet evett. Még a tömegközlekedési járművek sem voltak azonosak, amikkel közlekedtem a 2 személyiégemmel, ha megközelítőleg ugyanoda mentem sem. Edzésre busszal jártam, míg például kozmetikushoz, ami majdnem ugyanott van, metróval.

 Ez a kettősség teljesen összezavart, és bár mikor éppen a konyhatündér beast-et játszottam nagyon élveztem, nem tudtam, hogy jó e lelkileg, ha erőltetem az egészet. Nem tudtam, hogy más irányba kéne e indulnom. Mostanra viszont úgy érzem, hogy kiforrta magát a dolog és ez az, ami akár hobbi, később akár hivatás szinten is megállja a helyét az életemben, feltölt. 

 Szombaton valahogy újjászületve ébredtem. Visszatekintve látom úgy, hogy az elmúlt 1-2 hetet egy lepelben éltem. Mintha nem éreztem volna az illatokat, nem hallottam volna a hangokat, a percek pedig vánszorogtak. Aztán szombaton kipattant a szemem, minden teendőmnek neki álltam, már fél 9 körül a teremben voltam és toltam az ehétre maradó egyetlen edzésemet, ami kardió volt. Bár az én kardió edzéseim eltérnek a megszokott „fél óra taposás” típusúaktól, nálam is előfordul, hogy egy másodperc fél percnek tűnik oldalazó szökdelés közben. De ez az edzés más volt. Annyira elvarázsoltak a saját gondolataim, hogy azon kaptam magam, hogy kétszer annyi ideje ugrabugrálok a futópadon. Ritka az ilyen, de imádom. Az egyetlen negatívum a szombati edzésben az volt, hogy lekéstem A Bácsit A Bichon Havanese-zel. Akkor haladtak el, mikor épp csak megindultam a terem kapuja felé. Felismertem őket a hátukból.

 Az is ritkán fordul elő, hogy egymás után 4-5 napot edzéssel töltsek, pihenőnap nélkül. A szombati a 4. edzésnap volt egyhuzamban és mégsem éreztem megterhelőnek (bár ezt a far izmaim lehet, másképp gondolják), és mivel általában vasárnap mindig edzek, most kicsit elhagyatottnak éreztem magam.

 Egyébként ötletem sincs, miért van az, és tudomásom szerint másnál is jelen van ez a jelenség, hogy ha előző nap edzettél könnyebb lemenni másnap is, mint pihenőnap után. Nálam ez annyira tipikus, hogy pihenőnapon vágyakozom a terem után, másnap pedig inkább bekucorodnék egy könyvvel a kanapéra, vagy G-vel összebújva sorozatot néznék edzés helyett. De azért mindig sikerül kedvet csinálnom, hogy elinduljak.

 Már 2 hete lakunk együtt G-vel, úgy hogy anyukám nem lakik itt. Egyre jobban kezdek belerázódni, de azért hatalmas változás az életemben. Komolyan tisztelet mindenkinek, aki dolgozik, edz, háztartást vezet, gyereket nevel és még talán állatkája is van, és ja azért a pasival is foglalkozzunk má’ kicsit.

 Az én feladataim a mosás, mosogatás, takarítás, állandó jellegű kutyasétáltatással gyarapodtak csupán, de teljesen lemerít és kicsit meg is visel. De azért úgy érzem, ügyesen helytállok. (A helyzet pedig a közeljövőben javulni fog, mikor G felépül az ujjtörésből.)

 A kutyusom egyik héten anyával van, másik héten velem. Épp ma hoztam el. Annyira hiányzott már hallani, ahogy csattog a kis körme a parkettán. Ahogy hazaértünk mindent körbeszaglászott és miután nyugtázta, hogy minden a helyén van, kegyesen megengedte, hogy kicsit simogassam és játszak vele.... és hogy toljunk egy selfie-t, ha már ilyen nagy a szeretet. 

 

Boda Vivi (@bodavivi) által közzétett fénykép, 2016. Febr 28., 03:29 PST

Egyéb Csináltam egy pinterest boardot az oldalhoz – katt -. Mindenféle motivációs maszlag, vagy szimplán álomalakok hada és egyéb finomságok. Részletek belőlem.

Follow Vivi's board New Comfort Zone on Pinterest.

Ui.: Ezért ne változtass egy jól bevált recepten (túrós-zabos alapú pizza szeretett volna lenni).

 6:57-kor léptem be a terembe és 7:02-kor indultam meg az öltözőből a kardió részleg felé. Ameddig áthaladtam a súlyzók és egyéb gépek között életemben először járt a fejemben az a gondolat, hogy: "Ez az! Végre egyedül az enyém a terem, ha csak pár percre is". De akkor megpillantottam az egyetlen számomra használható futópadot a kardió edzéseimhez és foglalt volt. Egy ember volt az egész teremben, és neki az én futópadom kellett. 

 Természetesen nem indultam haza, hanem befoglaltam egy másikat és reménykedtem, hogy a terem Legfőbb Kotnyeles Nénije nem szúrja ki a biztonsági kamerán keresztül, hogy szökdelni merészelek, ráadásul oldalazva.

 Szeretem a reggeli kardiókat. Kezdetben zavart, hogy a futópadok közvetlen a falméretű ablakkal szemben vannak, kirakatban futunk. Viszont azóta megláttam a szépséget abban, hogy nem csak más, éppen nem edző emberek látnak minket, hanem mi is őket. Kedvencem egy bácsi, egy édes bichon havanese-zel. A bácsi sosem néz a kirakatra, pedig minden reggel látom, csak a kutyust figyeli és türelemmel várja, hogy az minden fűszálat végigszagolgasson (hidegebb időben a kis dzsekijében). Nem is tudják, hogy megjegyzem őket, pedig kifejezetten várom, hogy jöjjenek. Feldobják a reggelem. 

 Sikerült rászoktatnom magam a rendszeres, nem ellébecolt nyújtásra. Utána jártam pár nyújtógyakorlatnak is, ami közül sok beugrott az általános iskolás tesi órákról és a röplabda edzéseimről. Olyan testrészeimet sikerült megnyújtani, amiket talán nem is tudtam, hogy léteznek. Sokkal jobbnak érzem a közérzetem. Most ébredtem csak rá, kb 10 év sportolás, azon belül másfél év konditermi edzés után, hogy a nyújtás az egyik legfontosabb aspektusa az edzésnek. Természetesen nem izomfejlettség, hanem egészség és közérzet szempontjából. 

 Már korábban is csináltam, de most újra előszedtem és jól megsütöttem: zöldséges muffint.
Legutóbb tettem bele tojást, párolt brokkolit, light sajtot, darált zabpelyhet és répát; ez az adag pedig szimplán tojás, gomba és párolt brokkoli keveréke lett. Bele szilikon muffinformába, sütő, zaba. Csirkemell mellé ettem mindkétszer köretnek light majonézzel és light ketchuppal. 

 A másik favoritom pedig a vaníliás - almás - gránátalmás zabkása. Hihetetlen sebességgel pattant ki a szemem a tudat miatt, hogy ez a reggelim és talán kicsit még az álmomba is becsente magát előtte! 

 Tipikusan rákapós fajta vagyok. A túróra vacsoraként 3 éve vagyok rákapódva, most a soron következő épp a zabpalacsinta és társult hozzá az előző bejegyzés túrós alapú pizzája. Valami zseniális. G azt mondta helyes, hogy valami pizzaszerűt eszek. Egyetértek. Ezzel szemben egy jóbarátom reakciója a pizzámra: „awwh, nektek, diétázóknak miért kell minden elrontani?”. Én pedig csak nevettem ezen… sok idő után. Sok idő után más előtt nyíltan diétásat eszem, és nem szégyenlem ha megszólnak érte, hanem jót nevetek rajta.

 Az életemben a diéta, mint olyan lényegében nem létezik. Ami másnak diéta, nekem az a normális. Kevés dologtól érzem kényelmetlenebbül magam, mint, hogy több napon keresztül egészségtelenül táplálkozzak. Bár ez nem feltétlenül helyes, de nagyobb mennyiségű „rossz kaja” elfogyasztása után koszosnak érzem magam belülről, és, bár valóban belülről érzem, szörnyen vágyom a zuhany alá. Nekem ez a normális.

 Lassan esedékes lenne megmérni a súlyom is, de félek a mérlegtől. Ezen még februárban túl lendülök és ráállok, ő pedig könyörtelenül az arcomba fogja köpni az igazságot.

 A medencecsontom egyre jobban kezd kiállni egyébként (ha fekszem), szóval ez egy bíztató jel. Persze, nem olyan csodás, mint amiről álmodom, és kisebb léptekkel haladok, mint az „elvárt”, de annyi mindennel meggyötörtem már szerencsétlen szervezetemet, hogy egyelőre nem merek belekezdeni egy nagyobb volumenű, minden elsöprő diéta, mert úgy érzem, nagyon megszenvedné. Így marad a tyúklépésben haladás. Ezt a fajta haladást pedig úgy érzem, azért engedhetem meg magamnak, mert egyrészt nem szeretnék egy „ősszel, télen tömegelés – tavasszal, nyáron szálkásítás” körforgásba belekerülni, így nem látom a fontosságát a dolgok siettetésének, másrészt egyre nagyobb szívvel és lélekkel tudom csinálni az egészet, és fokozatosan többet és többet beleadni, és fogok ott tartani ahol akarok. Ez nem időszakos, nem egyedül a nyári forma a cél és nem is csak a külsőm.

 Mostanában több hitelesnek vélt embertől olvastam, hogy nem is szereti az egészséges életmódot, szimplán a külseje, ami motiválja és engem ez nagyon kiábrándított. Arra teszik a karrierjüket és életük egy részét, hogy hirdessenek valamit, amit nem szeretnek csinálni… és közben motivációt és kapaszkodókat próbálnak nyújtani másoknak. Ha most belefognék egy erős diétába szimplán a kinézetem motiválna, és nem az, hogy szeretem az egész életmódot, minden velejárójával együtt, pedig én ezt a vonalat akarom képviselni. Én addig szeretném élni ezt az életmódot ameddig boldoggá tesz, és nem ameddig mást iriggyé.